A hajót a Harland and Wolff hajógyárban építették az észak-írországi Belfastban. Első útján 1912. április 14-én, vasárnap 23:40-kor a hajó jéghegynek ütközött, és április 15-én, hétfőn 2:20-kor, az ütközés után alig több mint két és fél órával, kettétörve elsüllyedt. Több mint ezerötszáz ember végső nyughelye lett az óceán fenekén fekvő luxushajó. A Titanic a katasztrófa előestéjén több jégjelentést is kapott hasonló útvonalon haladó hajóktól. A távírászok túlterheltsége miatt azonban ezek egy része nem jutott fel a parancsnoki hídra az ütközés előtt.
Mindenki az elsüllyedés okát találgatta
Sir James Bisset, a Carpathia mentésben részt vevő második tisztje emlékirataiban a következő okot jelöli meg a sietségre: a Titanic a hírverés szerint a legnagyobb és a legelegánsabb új hajó volt a transzkontinentális útvonalon. Mivel azonban sebessége elmaradt a Mauretania és Lusitania óceánjáróktól, ahhoz, hogy 1912. április 16-án kedden, 17 óráig megérkezzen New Yorkba (a sajtó és a fogadás szempontjából az utolsó megfelelő időpontra – ekkor adhattak volna róla hírt még aznap), a lehető legrövidebb úton és sebességveszteség nélkül kellett hajóznia, mert nem volt sebességtartaléka, amivel ledolgozhatta volna a lassítás miatti időveszteséget.
Szintén emiatt nem jöhetett szóba az sem, hogy megkerülje dél felől a jégveszélyes területet. Ez utóbbi esetben el kellett volna térniük a gömbi főkörtől, a gömbfelületen húzható legrövidebb úttól, ami kissé északabbra vezet, mint a hengervetületi térképeken rajzolható egyenes vonal.
Ha viszont csak este vagy netán szerdán érkezik, az óhatatlanul kiváltotta volna a sajtó fanyalgását. Tehát Bisset szerint Smith kapitány nem lassíthatott, legalábbis anélkül, hogy a munkaadóinak haragját magára ne vonta volna, kockáztatnia kellett, és ez vált a katasztrófa fő okává. Bisset véleménye azonban nem állja meg helyét, mivel a Titanicot birtokló White Star Line társaság ügyvezetője, J. Bruce Ismay még az indulás előtt, Southamptonban megbeszélte, illetve eldöntötte a Titanic főgépészével, Joseph Bell-lel, hogy a Titanic az eredeti tervektől eltérően nem április 16-én este, hanem 17-én délelőtt érkezik meg New Yorkba. Ilyen jellegű időkényszer tehát nem terhelte a Titanic kapitányát.
„Láttam, hogy a leviatán középen kettéválik…”
Sokáig úgy tartották, hogy azalatt az idő alatt, míg a Titanic süllyedt, a hajó egy darabban volt, de ennek a szemtanúk beszámolói is ellentmondtak, későbbi bizonyítékok pedig azt igazolták, hogy még a felszínen két, majd a tenger fenekén három részre szakadt. Egy túlélő, Lawrence Beesley a visszaemlékezésében arról számolt be, hogy a hajótest kettétört a „végső stádiumában”; ezt erősítette meg elbeszélésében Susan Webber, egy másik túlélő is, aki elmondta: „Láttam, hogy a leviatán középen kettéválik…”
Mivel a jéghegy a hajótest első részét hasította fel, a hajóorr kezdett süllyedni, így amikor már szinte a fél hajó kiállt a vízből, a saját súlya törte ketté. Az elülső rész azonban nem vált le azonnal, hanem addig húzta a hátsót, amíg az is függőlegesen nem állt. A leszakadó hajóorr végül nagy sebességgel süllyedt tovább, és a tengerfenéken további két nagyobb darabra szakadt.
Több mint száz évvel a tragédia után sem könnyű megemészteni, hogy a Titanic elsüllyedésekor csupán hérszáz ember menekült meg, míg több mint ezerötszázan a tengerbe vesztek. Csaknem ilyen hihetetlen néhány túlélőnek a története, akik olykor elképesztő módon élték túl a századelő egyik legsúlyosabb katasztrófáját.
A túlélők közül is többen a végtelen szerencsének és a példátlan emberi teljesítményüknek köszönhetik, hogy életben maradtak. Nem volt ez másként Richard Norris Williams esetében sem, aki órákkal a Titanic teljes elsüllyedése után kapaszkodott fel az egyik mentőcsónakra.
Mivel a lába ezalatt végig a fagyos vízbe ért, az RMS Carpathia orvosa, a magyar Lengyel Árpád azt mondta neki, a túlélése érdekében amputációra lesz szüksége, ám ő ezt visszautasította. Hatalmas fájdalmakat kellett elviselnie, ám végül sikerült életet lehelnie a csaknem halott testrészbe, és csodával felérő módon végül meggyógyult. Történetét és akaraterejét hallva talán már meg sem lepődhetünk azon, hogy nyolc évvel később Wimbledonban Chuck Garland oldalán, párosban teniszbajnok lett – olvasható a Múlt-kor cikkében.
Mítoszok, és összeesküvés-elméletek
Az összeesküvés-elméletek híveinek fantáziáját a Titanic elsüllyedésének körülményei is beizzították. Az évek alatt számos elmélet született, hogy miért is süllyedt el a hajó. Az egyik elmélet, talán az események legtámadhatóbb pontjába kapaszkodott, mégpedig abba, hogyan lehetséges, hogy a hajó őrszemei olyan későn vették észre a jéghegyet, hogy a hajó már nem tudta biztonságosan kikerülni.
L. M. Collins kapitánynak, a nemzetközi jégőrség korábbi tagjának 2003-ban megjelent A Titanic elsüllyedése: a rejtély megoldva című könyvében – a jeges-tengeri navigációban szerzett saját tapasztalatai és a katasztrófát követő amerikai és brit hivatalos vizsgálat tanúvallomásai alapján – azt állította, hogy a Titanic nem jégheggyel, hanem alacsonyan fekvő jégtáblák alkotta jégmezővel ütközött össze – olvasható a National Geographic cikkében.
Azonban a távolságtól, a sebességtől és a kormányképességtől függően bármelyik hajó képes kikerülni bármilyen útját álló akadályt. Collins azon érve tehát, hogy a hajó azért nem ütközhetett jéghegynek, mert azt nem lett volna képes kikerülni, önmagában (a távolság, sebesség és kormányképességi adatok nélkül) nem értelmezhető. Az elmélet ezenkívül figyelmen kívül hagyja a Titanicnak a jéghegy elkerülésére végrehajtott manőverei elemzését, amelyet Roy Mengot készített el a hajó próbaútján végzett tesztek és a katasztrófa körülményeit vizsgáló bizottságok előtt tett tanúvallomások alapján.
Frederick Fleet őrszem és Robert Hitchens kormányos tanúvallomása szerint a jéghegy az észlelésekor 22,5 fokra volt a hajóorr előtt, jobbra. A Titanic próbaútján elvégezték a nagy sebesség mellett végrehajtott fordulási tesztet. A hajónak csupán 25 másodpercre és 275,4 méter hosszú – azaz valamivel több, mint egy hajóhossznyi – útra volt szüksége a manőverhez. Ezt a tényt azonban sem az amerikai, sem a brit vizsgálat során nem említették. Mivel az ütközést végül nem tudták elkerülni, logikus a feltételezés, hogy a jéghegy 275 méternél közelebb volt a hajóhoz az elkerülő manőver megkezdésekor.
A próbaúton mért adatok alapján pedig nem volt elvárható, hogy a 21,5 csomós sebességgel haladó Titanic egy ilyen közel lévő akadályt sikeresen kikerüljön.
Az összeesküvés-elméletek visszatérő motívuma a biztosítási csalás. Nem véletlen, hogy egyik összeesküvés-elmélet sem említi meg azt a tényt, hogy a londoni Lloyd’s biztosítótársaság, amely a White Star Line hajóit is biztosította, nem nyújtott teljes fedezetet az új óriásokra (a hajók tényleges értékénél alacsonyabb összegre szóló biztosítási szerződések miatt a White Star Line bármilyen káresemény bekövetkezésekor a hajók tényleges értékénél csak kevesebb kártérítéshez juthatott, így nem állt érdekében a hajók sérülése).
Akkoriban a legtöbb hajótársaságnak egyszerűen nem volt elég tőkéje ahhoz, hogy a hajói teljes értékére szerződhessen. A Lloyd’s feljegyzései már régóta könnyen hozzáférhetők a nyilvánosság számára, így kijelenthető, hogy a biztosítási csalásra alapozott gyanúk minden alapot nélkülöznek.
De találunk ennél elrugaszkodottabb elméletet is. Egyes feltételezések szerint a múmia átka érte utol a luxushajót. Az elmélet szerint a Titanic rakományjegyzékén szerepelt Ámon-Ré ókori egyiptomi isten egyik, időszámításunk kezdete előtt 1050-ben élt papnőjének a múmiája is, amelyet az 1890-es években fedezték fel Egyiptomban. Mivel a múmia minden tulajdonosára súlyos szerencsétlenséget hozott, végül a British Múzeumnak adományozták, ahol továbbra is folyton rejtélyes esetek történtek. Végül William Thomas Stead újságíró és spiritiszta vásárolta meg, aki a legenda szerint a múmiát az autója alváza alá rejtve csempészte fel a Titanicra, mivel tartott tőle, hogy rossz híre miatt nem engednék fel a hajóra, amely végül elsüllyedt.
De ez is csak egy új keletű városi legenda, hiszen a British Múzeum nem kapott „átkozott” múmiát, csak egy szarkofágot (ami ma is látható a múzeumban, mint az úgynevezett balsorsú múmia). Ez a lelet (a háborús évektől eltekintve, amikor a különleges kiállításokat külföldre menekítették) soha nem hagyta el az múzeum egyiptomi termét. A Titanic ráadásul a végzetes útján csupán egyetlen automobilt szállított, William E. Carter 1912-es Renault CV Coupe de Ville típusú gépkocsiját.
A film, amit tizenegy Oscar-díjat is megérdemelt
A Titanic szerencsétlensége nemcsak az összeesküvés-elméletek híveinek fantáziáját indította el, hanem megihletett számos írót, fogatókönyvírót és rendezőt is. Az egyik leghíresebb alkotás az 1997-ben bemutatott és tizenegy Oscar-díjat nyert Titanic című film. A Titanicon játszódó jeleneteket 1996 szeptemberében kezdték forgatni a Fox vadonatúj stúdiójában. A hajó tatfedélzetét külön is megépítették, és különleges forgópántok segítségével pár másodperc alatt függőleges helyzetbe tudták fordítani.
Senki számára nem volt könnyű feladat a forgatás, eredetileg 138 naposra tervezték, de végül 160 napig tartott. A stáb nagyon sok tagja megfázott, influenzás lett vagy húgyúti fertőzést kapott, miután órákat töltöttek a hideg vízben (A Rose-t játszó Kate Winslet sem volt kivétel). Sokan ott is hagyták a forgatást, három kaszkadőr pedig csonttörést szenvedett.
James Cameron, a film rendezője soha nem kért elnézést azért, amiért úgy kezelte a stábját, mintha egy hadseregnek parancsolna feltétlen engedelmességet várva, de annyit elismert, hogy „sokat követelek, és természetesen sokat követelek a stábtól is. A hatalmas logisztikára, az emberek biztonságára és az ezernyi egyéb dologra csak ilyen katonás stílusban lehet kellőképpen odafigyelni. Úgy gondolom, korrekt és szigorú metodikára van szükség ahhoz, hogy ennyi embert kézben lehessen tartani”.
Kate Winslet egyébként miután majdnem vízbe fulladt, influenzás lett és egy csont elrepedt a könyökében, kijelentette, hogy soha többé nem hajlandó James Cameronnal dolgozni, „hacsak nem keres vele nagyon-nagyon sok pénzt”.
Nemcsak a film, hanem az alkotáshoz készített zenék is óriási sikert arattak. James Horner filmzeneszerző műve minden idők legnagyobb példányszámban eladott filmzenealbuma lett. Ennek ellenére a My Heart Will Go On című dalt James Horner és Wilbur Jennings titokban írták, mivel Cameron eredetileg nem akart betétdalt a filmjéhez. Horner azonban felkereste Céline Diont, aki beleegyezett egy demó rögzítésébe.
Horner várt a dal bemutatásával, mígnem egy napon, mikor találkozott a rendezővel, és kellően jó hangulatúnak találta hozzá, háttérzeneként betette. A rendező rá is kérdezett, mi szól, mire Horner elárulta neki titkát. Később Cameron, miután többször is végighallgatta, úgy döntött, áldását adja rá, de kissé aggódott, nehogy a dal miatt azzal vádolják, hogy „a film végére túlságosan kommersz irányba hajlik”. Viszont Céline Dionnal turnéja miatt nem sikerült időben újra egyeztetni, ezért a filmben a demóváltozat szólalt meg.
